Múltam, jelenem, jövőm

Belenézek az ajtó melletti kis tükörbe. Még a nagymamámtól kaptam, kevés gyermekkori emlékem törékeny darabja. Szőke vállig érő hajamat megfésülöm, smink nincs, rajtam túl sok mindössze a szemem van feketével kihúzva, és ajkaimon az elmaradhatatlan vörös rúzs. Átgondolom, hogy mindent eltettem e, mostanában eléggé szétszórt vagyok. Slusszkulcs, lakáskulcs, pénztárca, iratok. Minden megvan, azt hiszem. Belebújok a magas sarkúmba és kilépek az ajtón. Este 8 óra, már megint az éjszakás műszakot kaptam meg. Crane lassan tényleg minden feladatot nekem oszt ki… Ma még nem néztem meg a híreket, lehet jobb is hogy nem tudom mi vár rám. Gotham egyre mélyebbre süllyed mióta itt élek…
Izgatottan érkeztem meg ebbe a városba édesanyámmal és édesapámmal. Új életet akartunk kezdeni. Anya itt kapott új állást, mint gyógyszerész, apa is elhelyezkedett, mint áru-beszállító. A munkája miatt egyre többet volt távol. Ha hazajött csak veszekedett. Rossz hatással voltak rá az újonnan szerzett barátai. Gotham szürke volt, folyton esett- Átragadt rám ez a hangulat. Régen elfelejtettem milyen az, ha az ember egy békés helyen él. A túlzsúfolt rohanó városban semmire nincs idő. Apának se volt ideje arra, hogy velünk törődjön. Megromlott otthon a légkör. Már ha egy olyan helyet ahova az ember utál hazajárni otthonnak, lehet nevezni… Aztán egy nap kiderült, hogy leépítés van apa cégénél, kirúgták őt. Anya fizetése nem volt elég ahhoz, hogy eltartsa a családot. Folyton a pénzen veszekedtek. Hihetetlen, hogy 3 év alatt így megromlott az a családi idill, amiben éltünk. Apának teljesen az agyára ment az, hogy nem tud gondoskodni megfelelően a családjáról. Sértette az egóját hogy nem áll helyt, mint családfő. Beképzelt magának dolgokat, ami végül odáig fajult, hogy anyát azzal vádolta biztosan megcsalja őt nem is dolgozni jár el otthonról. Az egyik ilyen veszekedésnél megütötte őt. Ez volt az első alkalom… de nem tartoztatta vissza magát, ezentúl rendszeressé vált, hogy anyát bántotta. Anyám tűrte. Szerette azt a férfit, aki apám VOLT. Nem vette észre hogy az az ember már rég eltűnt. Egészen addig ment ez, míg egyszer engem is megütött. Felszakadt a szám, vérzett, sírtam. Anyának végre eljutott a tudatáig hogy menekülnünk kell innen. Másnap elém jött kocsival a sulimhoz. Furcsa volt sosem tett még ilyet mióta fősulira járok. Beszálltam mellé. Közölte, hogy elköltözünk. Minden fontosabb dolgot összepakolt, míg apa aludt, és elhozta a spórolt pénzünket. Ez sajnos csak annyira volt elég, hogy Arkham-szigetén vegyünk magunknak egy lepusztult lakást. Tudtuk mindketten hogy ez felér egy öngyilkossági kísérlettel. Bár legalább apámnak sose jutna eszébe, hogy itt keressen minket. Az eső itt még elviselhetetlenebb volt. Az ég akkor is szürke, ha nem esik, mindenhol tömbházak, nem lehet levegőt kapni.  Anya elvállalt egy állást, mint tanár egy Akrhami-középsuliban. Én folytattam tanulmányaimat az orvosi főiskolán, vágytam arra, hogy segíthessek az embereknek. Pszichológus szakon tanultam. Mindennapossá vált, hogy félelemben élünk, nem tudva mikor lőnek le minket az utcán véletlen vagy szándékosan. Anyámat lelkileg tönkretette, hogy idáig süllyedtünk. Nem látta már a kiutat. Rémálmai voltak, hallucinált. Ott kellett hagynia a munkahelyét. Ápolásra szorult. Suli mellett dolgoztam, nem hagyta, hogy feladjam az orvosi álmaimat, de így nem tudtam őt ellátni kellő figyelemmel. Az orvosai beutalták őt Arkhami-elmegyógyintézetébe. Hallottam, hogy milyen az a hely... sok gyilkost is oda szállítanak, akiket nem talál a bíróság beszámíthatónak. De az orvosok megnyugtattak, hogy Arkham hatalmas hely anyám jó helyen lesz, sok hasonló civil embert kezelnek ott bent. Belementem mivel nem volt más lehetőség.  Teltek a napok, hetek, hónapok. Nem volt javulás. Minden szabadidőmet bent töltöttem anyám ágya mellett. Alig voltak már tiszta percei. Hiába láttam, hogy ez a hely nem segít neki, már esélyem se volt, hogy kihozzam onnan. Fizettem amennyit tudtam, hogy jó kezekben legyen. Aztán egy este jött a telefon. Anyám szíve leállt. Az egyik nővér túladagolta neki a nyugtatót. Mindezt olyan tárgyilagosan, minden érzelem nélkül közölték velem hogy szóhoz se jutottam. Letettem a telefont. Mezítláb, egy szál pólóba lesétáltam a lépcsőn. Kimentem az utcára. Fogalmam sem volt merre megyek, és hogy mit csinálok, vagy, hogy milyen veszéllyel jár ilyenkor egyedül sétálni itt egy nőnek.  Nem tudom mikor kezdett el esni az eső csak azt vettem észre, hogy mindenem elázott, fázok. Leültem egy ajtó elé és sírtam. Reggelig ültem ott és sírtam…
Anyám hamvait egy őszi napon szétszórtam a tengerbe. Az eső, mint egy régi barát csendesen zuhogott mellettem. Mindenhova elkísér, átitatja az emlékeimet. Megnyugtat.  Megfogadtam ott, akkor, hogy nem fogom feladni. Küzdeni fogok, hogy elvégezzem az iskolát. Arkhamban fogok dolgozni, hogy az ártatlan emberek ne jussanak anyám sorsára a város söpredékei miatt.
  Az iskolában nem voltak barátaim. Volt még két évem hátra. Mindig egyedül ültem. Kitűnő jegyeim voltak, semmi mást nem csináltam csak tanultam, meg néha elvállaltam egy két alkalmi munkát hogy fenntartsam magamat. Volt egy másik srác a suliban. Ő is mindig egyedül volt a szünetekben. Márkás cuccokba járt, gazdag volt és okos. Mégsem voltak barátai. Egy évvel felettem járt, végzős volt. Egy nap odamerészkedtem hozzá. Bemutatkoztam neki. Őt Jonathannak hívták. Barátok lettünk. Számíthattunk egymásra. Miután végzett Arkhamba ment gyógyítani. Miután én egy évvel később beléptem oda tárt karokkal fogadtak, részben Jonathannak köszönhetően, részben azért mert elég ritka hogy egy orvos önként választja ezt a helyet magának munkahelyül. 
Lassan 6 éve dolgozom itt. Már semmin sem lepődőm meg, ennyi emberi roncs után. Crane főorvos lett, én a helyettese, megbízunk egymásban, számíthatunk a másikra. 
Leállítom az autót az intézet előtt. Fogalmam sincs, mit keres ez a sok rendőrautó itt. Nem jó előjel. Elkezdett szakadni az eső. Természetesen az esernyőmet otthon hagytam. Rohanok, de így is elázok. Csöpög a hajamból a víz, ahogy felmegyek Jonathan irodájához. Mikor meglát, mosollyal üdvözöl. Kellemes érzés ebben az örültek házában. 
-Ohh Harleen, örülök, hogy épségben beértél. Öltözz át, nehogy megfázz, nem tudlak nélkülözni egy hétig, ha beteg, leszel. A rendőrök elkapták azt az örült bohócot, aki Jokernek hívatja magát és hetek óta lopja a bankokból a pénzt, meg embereket öl. Ide hozták be, mondván hogy nem tiszta az elméje. Megint ránk hagyják a piszkos munkát. Bízom benne, hogy te a módszereiddel szóra bírod majd. Te vagy az egyetlen reményünk. 
Éreztem, hogy nem lesz nyugodt estém…
- Remélem nem alaptalan a bizalmad Jonathan és minél hamarabb megszabadulunk tőle. - mosolygok vissza rá.
Megiszok, egy kávét miközben Joker szobája felé megyek. Az ajtaja előtt három fegyveres őr van. A műanyag kávéspoharat kidobom egy kukába, majd belépek az ajtón. 
Először azokat a szörnyű vágásokat látom meg. A szája széléből indulva mindkét oldalán fel van vágva az arca, mosolyog. Elkapom a tekintetemet a hegekről, és belenézek a szemébe… van valami a szemeiben. Valami, ami miatt nem tudok máshova nézni. Nem engedi el a tekintetemet. Megfagy bent a levegő. Csak mosolyog és figyel engem. Nem hallok semmi mást csak a szakadó esőt. El akarok menekülni innen és mégis minden erőmmel segíteni akarok neki. A pillanat, amikor belenéztem a szemeibe megváltoztatta a jövőmet….

Harley Quinn